Az egyes versenyek forgatása újabb nehézségek elé állította a filmkészítõket. Nem volt elég, hogy a lovak körbevágtázzanak a pályán a kamerák kereszttüzében, de mindezt pontos sorrendben kellett megtenniük. Az almanachok a legapróbb részleteket is megõrizték a futamokról, így minden versenyt történelmileg hûen rendezhettetek meg. "Délelõttönként 11 órakor megbeszélést tartottunk - meséli Ross. - Átrágtunk minden egyes futamot és minden egyes beállítást a legapróbb részletekig. A pályának volt egy vázlata a szobámban, ahol az összes akciót, kameramozgást, köridõt és apró mozdulatot felvázoltuk a forgatás elõtt. A zsokék pontosan láthatták, mit kell tenniük az adott futamon." "Minden ló különbözött egymástól, már ami a gyorsaságot és az állóképességet illeti - mondja McCarron. - Az egyik gyorsabban rajtolt, a másik a pálya belsõ körén szeretett futni, és hasonlók. Minden reggel megnéztük, mi az aznapi teendõ, és ennek megfelelõen választottuk ki az állatokat az aznapi versenyre." A másik nehézséget az jelentette, hogy mindegyik ló ösztönösen a gyõzelemre törekedett, és a zsokék nem foghatták vissza õket, hiszen az hiteltelen összhatást eredményezett volna. "Amikor versenyzünk, a trénertõl kapjuk az instrukciókat - mondja Chris -, és csak magunkkal kell foglalkoznunk. Most Ross beállításai szerint futottunk, és pontosan onnan indultunk a lovakkal, ahonnan õ kijelölte. Néha több hossz különbséggel startoltunk, de így igazi verseny lett az eredmény." "Amíg nem olvastam Hillenbrand könyvét, nem igazán tudtam, milyen erõszakos és izgalmas sport a lóversenyzés - emlékszik Ross. - Nem volt egyszerû filmre vinni Laura hihetetlenül színes és részletes leírásait. Ez nem az a futam, amit a lelátóról nézel. Ebben benne vagy." Éppen ezért volt szükség rá, hogy Ross belülrõl, a zsokék szemszögébõl is megmutathassa a futamot. Mint minden filmben, itt is szükség volt közeli felvételekre, hogy a jelenetek mélységet kapjanak… Csakhogy itt ezt ötszáz kilogramm súlyos telivérek hátán, hatvan kilométeres sebességnél kellett véghezvinni. Az egyes felvételekhez komputeranimált, kétdimenziós grafikákkal teli füzetek készültek, a kamerák, zsokék és lovak pontos helyével, melyet a stáb minden egyes tagja megkapott: zsokék, kaszkadõrök, kameraasszisztensek. Nagyban segítette a pontos tervezõmunkát, hogy Ross mint forgatókönyvíró elõzetesen hónapokat töltött azzal az anyaggal, amelyet most filmre kellett vinnie. Santa Anitában, ahol a stáb több mint hat hetet töltött el, a kétdimenziós ábrák mellett egy versenypálya-makett is a filmkészítõk rendelkezésére állt, kis mûanyag lovakkal. Santa Anita versenypályája nagy hagyományokra tekint vissza, a gyönyörû környezetben fekvõ létesítmény, mely Los Angelestõl 22,5 km-re terül el, 1935 karácsonyán nyitotta meg kapuit. A filmesek szerencsésnek érezték magukat, hogy birtokukba vehetik az épületegyüttest. A pálya minden tekintetben ideális helyszínnek bizonyult: a stáb kihasználhatta az óriási pajtákat, öltözõket, sminkszobákat és külön stúdiókat rendezhetett be a hatalmas helyiségekben. Santa Anitán kívül azonban több pályára is szükség volt a forgatáshoz, így Gary Ross rendezõ, valamint Kennedy és Marshall producerek az ország több pontján is megfordultak, hogy megfelelõ helyszíneket találjanak Seabiscuit történetéhez. Adam Somner rendezõasszisztens így emlékszik: "Három fõ dolog volt, amit figyelembe vettünk a keresés során. Elsõként: amennyire lehet, a történet eredeti helyszínein próbáltunk forgatni; másodsorban olyan pályákra volt szükségünk, amelyeket nem modernizáltak az utóbbi években; harmadszor pedig megfelelõen nagy térre volt szükségünk a forgatócsoportok számára." Végül a stáb egész Amerikát beutazta a forgatás közben: az elsõ felvételeket Hemetben, egy százéves farmon készítették, majd a kaliforniai Pomonában, Saragotában és a Lexingtonban folytatták a munkát. A filmeseknek azonban a szezon kezdete elõtt mindenképpen el kellett hagyniuk a pályákat. Emiatt Gary Ross rendezõ kénytelen volt felgyorsítani a munkálatokat; elõfordult, hogy egyszerre két felvétel zajlott a pályán belül és kívül. Miközben egy belsõ jelenetet rendezett, a versenyen zajló történéseket monitoron követte nyomon, utasításait pedig rádión adta le. "Nem volt egyszerû dolog a kamerák megfelelõ mozgatása a lovak körül - meséli Ross. - Nemcsak darukat, állványokat használtunk, hanem szinte mindent, ami mozgatható." A lovakon vágtázó zsokék verseny közbeni beszélgetésének rögzítéséhez azonban ez sem volt elegendõ, így a stáb különös megoldást alkalmazott. Két megfelelõen "kisminkelt" mechanikus lóra (equicizerre) ültették fel a zsokékat, így imitálva a versenyhelyzetet. A szerkezeteket egy-egy gördíthetõ platformon külön-külön mozgatták, alájátszva a megfelelõ hangeffektusokat. Judianna Mokovsky jelmez- és Jeannine Oppewall díszlettervezõnek is szüksége volt némi találékonyságra. "Ez egy nagyléptékû film - mondja Makovsky. - És nem csak három emberrõl és egy lóról szól, hanem a gazdasági válság Amerikájáról." A fõszereplõk számára aprólékos gonddal elkészített jelmezek mellett a tervezõknek közel 700 rend ruhát kellett biztosítaniuk, a tömegjelenetekhez pedig Amerika, Anglia és Olaszország több mint 35 ruhakölcsönzõjébõl igényeltek hozzávalókat. Hogy a fõszereplõk a megfelelõ öltözéket kapják, a jelmeztervezõk az eredeti fotókat is felhasználták munkájuk során. A két ló párharcában is visszaköszönõ Kelet- és Nyugat-Amerika társadalmának ellentétét Makovsky jelmezei tökéletesen adták vissza; míg elõbbit a sötétebb, szürkés árnyalatok jellemezték, a Seabiscuit mögött állók a szabadabb és színesebb tónusokat képviselték. Gary Ross így méltatta Makovsky munkáját: "Nem hiszem, hogy van a világon nála jobb jelmeztervezõ. Minden részletet fantasztikus megszállottsággal dolgoz ki." "A ruhák rendkívül fontosak - teszi hozzá Cooper. - Segítik a színészt, hogy hitelesebben alakíthassa szerepét." Amikor Jeannine Oppewall díszlettervezõt megkérdezték, hogy hogyan kezdett neki a hatalmas munkának, így válaszolt: "Egyszerûen elkezdtem kérdezni. Nem sokat tudtam a lovakról, egészen idáig mindössze egyszer voltam lóversenyen életemben. Úgyhogy volt mit tanulnom." Szerzett egy könyvet a lóversenyzésrõl, és kimásolta a végérõl a szójegyzéket, amit aztán mindig magánál hordott. Ahogy Makovskyt, Oppewallt is a két, egymással éles ellentétben álló társadalmi közeg ragadta meg. "A film a lóversenyzés kivételes világában játszódik, ott, ahol talán a legkevésbé voltak érezhetõek a gazdasági válság hatásai - mondja Oppewall. - Mindaddig, míg Seabiscuit jelképpé nem vált, és vele a másik, szegényebb világ meg nem jelent a pályákon. Hisz az embereknek mindössze negyed dollárt kellett fizetniük, hogy láthassák hõsüket." A díszleteseknek a forgatási helyszíneken különféle megoldásokkal, például kerítések építésével kellett az oda nem illõ, anakronisztikus részleteket kitakarniuk, ha a kameramozgás ezt megkövetelte, máskor viszont teljes belsõ tereket építettek fel egy-egy jelenet kedvéért. A Vágta stábja kihívások egész sorának felelt meg a forgatás során. Ezek sorában a legkellemetlenebb az a tornádó volt, amely a gondosan felépített díszletet a forgatás megkezdése elõtti hajnalon döntötte romba. "Nagy feladatra vállalkoztunk - foglalja össze a rendezõ, Gary Ross -, de úgy érzem, sikerült vászonra álmodnunk egy korszakot. Büszke vagyok a filmre."